Tivadar - Isten ajándéka

Mivel a Tivadar eltűnt a süllyesztőben, most én írok.
Úgyis gonoszkodik csak azon, hogy micsoda terveim vannak a jövőmet illetően, pedig én akkor is művésznő leszek, nem pedig "művésznő", ahogy ő mondja. És ez most már azért is teljesen biztos, mert példaképem is van: a Krizsó néni, akinek van rendes neve is, sompolyogva megkérdeztem a Mamitól, és Annamari néninek hívják. Ő az, aki éppen vemhes, de csak egy kölyökkel. Ahhoz képest egészen óriási a hasa, de nagyon szépen gömbölyű, nem olyan kiskölyök formája van. Lehet, hogy egy nagyon nagy labda fog belőle hirtelen kipottyanni, csak nem tudom, hogyan. Ezt felírom, meg kell kérdeznem Papit, hogyan szedik majd ki az Annamari néniből azt, ami belé szorult. Azt már kérdeztem, hogy hogyan szorult bele, de a Papi olyan homályosat válaszolt, plusz a Brúnót is belekeverte valahogy, akivel még a szívcsakrán találkoztunk; nem nagyon értettem, hogy a Papi mit akar mondani. Ó, Brúnó! Már szinte el is felejtettem, pedig mennyire gyötört engem a bánat miatta! De az már jó rég volt... legalább egy hete... vagy ilyesmi.
Azért nem baj, hogy a Brúnóval mégse lett köztünk mély lelki tárcsa, mert most a karrieremre kell koncentrálnom. Szeretnék már nagyon fiatalon sikereket elérni, ezért mindennap skálázom Papival, meg énekeljük, hogy láláláláló. Azért, hogy egyszer majd olyan szépen tudjak énekelni, mint az Annamari néni.
Ő egy elég nagy színésznő és az emberek mind szeretik, mert tudják róla, hogy milyen nagy színésznő. Arról szólt az előadása, hogy együtt akart énekelni egy másik nénivel, aki régóta a barátja volt. A másik néni viszont nem jött el, mert összeszedett valami bacilust. A másik néni tivadarszínű volt, Afrikában lakott, ami egy teljesen másik hely, olyan, ahol meleg van és zsiráfok, azt mondta róla Mami. Szegény Annamari nénit nagyon sajnáltam, hogy nem jött el a barátnője, pedig ő még így is vállalta a koncertet, hogy ennyire nagyra nőtt benne a kölyök vagy labda vagy valami, de hát ha valaki beteg, akkor beteg, nincs mit tenni. Nekem is volt már torokgyulladásom meg krónikus hányásom is.
Na, de azért az előadás nem romlott el teljesen, mert a tivadarszínű beteg barátnő megjelent egy nagy nagy képernyőn. Egészen hasonlított az Annamari nénire egyébként, csak a színe volt más. Próbáltam megkérdezni a Papit, hogy szerinte is hasonlít-e, de lepisszegett, mert színházban voltunk, meg mondta, hogy hát hogy hasonlítana, hát más a színe. És tényleg más volt. Közben az Annamari néni énekelgetett, ami szerintem nagyon szép volt. Meg kicsit táncolt is, de ami a legjobb volt és ami miatt igazán szeretnék én is nagy színésznő lenni, hogy legalább háromszor átöltözött! Mindig nagyon szép ruhái voltak, mert volt leopárdmintás, meg fehér, meg kék is! Szóval mindig nagyon csinos is volt, bár én a helyében felvettem volna egy rózsaszínt is vagy lilát.
És az előadás végén a tivadarszínű néni élőben is kapcsolható volt skype-on és mondott mindenféle jó tanácsot az Annamari néninek, aztán elment zenét hallgatni és dudorászni. De én tudtam, hogy ezek olyan jó tanácsok, amik nekem is szólnak, mert az igazán nagy művészet az ad a közönségnek, amikor megnézi a darabot, hogy aztán több legyen. Mármint a közönség. De nem több közönség legyen, hanem belül több legyen a közönség.
És én egészen biztosan több lettem az Annamari néni szép melódiáitól, meg a tivadarszínű néninek az életétől, úgyhogy most már ők a példaképem!

A mai bónuszfotón Kázmér látható munka közben. Minden látszat ellenére azért ő a legboldogabb csehszlovák kémelhárító a régióban, csak itt fáradt, ami a körülményeket tekintve (ti. munka) érthető is. Vagy csak szolidáris, mivel a Sika néni (Kázmér muter no1.) épp most tudta meg, hogy a boldogsági szintje a szaggatott vonal alatt van. Tiszta mázli, hogy a Zsármi néni (Kázmér muter no2.) ezen akkorát nevetett, hogy legalább az övé látványosan a perforáció fölé esik.

Bassza kavics, hát én frankón úgy emlékszem, hogy a tavalyi nyár hosszabb volt, mint ez a mostani. Voltunk vízitúrázni, meg minden... ennyire gyorsan eltelt az is? Vagy most olyan jól éreztem magam, hogy röpült az idő, vagy hogy mondják? Nem tűnt fel.
Na de. Azért mindegy, mert én a telet is ugyanannyira szeretem, mint a nyarat, úgyhogy végső soron boldog vagyok a torokig érő hóval. Így magunk között azt azért bevallom, hogy szarni kicsit nehezebb úgy, hogy nincsen pottyanótávolság a földdel, de jogosan hördültök fel: ez legyen a legnagyobb problémám.
Fater végre megértette, hogy engem érdemes a kultúra közelébe terelni, mert értésem van a dologhoz, úgyhogy elvitt tegnap színházba. Fentről néztem a darabot, a vip balkonról. A jövő nagy művésznője, Stünczike természetesen kint maradt, eldőlve a pepita kövön. Nem tudom, mi lesz így belőle, bár lehet, hogy vannak olyan szerencsés egyesek, akiknek elég, ha egy műsorszámuk van, még ha ez a Vigyorgó Szakállas Asszony is, mint ebben az esetben. (A Stünczike állandóan somolyog valamin, de nem lehet belőle kiszedni, hogy min, pedig néha nagyon nekidurálom magam, hogy "Stünczike, mi az Isten fája olyan szórakoztató?!", de no answer from Stüncziland.) A darab nagyon érdekes volt, emberek tekeregtek össze-vissza. Próbáltam megfejteni, hogy mi történhet, de kezdett az egész olyan lenni, mint nálunk otthon. Például tegnap még délután jött vendégségbe egy dagi bácsi, felmászott a létrán és dolgokat szedett ki a falból, például egy hosszú szalagot (aztán hosszan matatott az ablakban, aminek az lett az eredménye, hogy megint világos lett a hálószobában). És akkor Fater a szalag végére rákötötte a legkedvencebb zöld gumicsontomat, amiben a Muter nem hitt, de én rácáfolok a kishitűségére, mert már két hónapja rágom. A lényeg, hogy egy kis ringlispíl után meghitten rágcsálni kezdtem a gumit, de egy idő után látom, hogy a periférián megjelenik Stüncz. Csak úgy ólálkodva, mint aki éppen arra jár, merő véletlenségből. Aztán - puszta érdeklődésből - megállt, leszagolt a csőszerű fejével, cuki üzemmódba kapcsolva emelgette a füleit. Ez engem nem zavart, tőlem arra grasszál a Puni, amerre tetszik neki, amíg nem zavar a csócsálásban. De nem lehetett nem észrevenni, ahogy egyre közelebb hajtogatta magát, aztán nyitogatni kezdte a fekete száját, aztán hopp! visszataszítóan sunyi módon tépni kezdte a számból a cuccost, miközben tőlünk másfél méterre parlagon hevert a sárga csont és a türkiz karika, ami például színben sokkal jobban megy Irmához, de ilyenkor persze leszarja a divatot. És onnantól úgy viselkedett, mintha bármiféle jogot formálhatna az én, az ÉN! zöld csontomra, amit éppen rágok, hálló!
Na, pont valami hasonló történt a színházban, és én annyira átéltem annak a szegény fiúnak a helyzetét, hogy ilyen igazságtalanul cibálva van, hogy nem bírtam megállni, éreztem, hogy kell neki a támogatás, ezért kiabálni kezdtem, hogy nincs egyedül, ne hagyja magát! Akkor persze Stünczi is felébredt, lentről üvöltött, hogy mi van, mi van, még a Fatert is érdekelni kezdte a kultúra, mert ő meg suttogva próbált kiabálni (?), hogy menjek inkább le.
Egy idő után le is mentem, Fater állati dühösnek tűnt a kiabálás miatt. Engem nem ért meg senki. Hiába mondtam, hogy régen tök normális volt a közönség reakciója a színpadon történtekre, nem érdekelte. Phííí. Az meg, hogy eddig nem tudtam, mi az a kortárstánc, talán nem az én hibám; ha rajtuk múlik, színház helyett valami Rambó nevű hülyeséget nézünk tegnap is.

Tessék, kaptok rólam egy bónusz-képet, ilyen az, amikor befordul a fityegő a számba. előfordul. a háttérben a kedvenc olvasólámpám és olvasófotelem.

Az is eszembe jutott, hogy hopplacsek! A közösségi létnek valami olyan magas fokán ácsorgok, hogy az nekem szinte fel sem tűnik. Például azért is, mert az életem tekintélyes részét szórakozóhelyeken terpeszkedve töltöm; ezt szinte jellemhiba lenne nem észrevenni. Mondhatnám, hogy ami másoknak kikapcsolódás, az nekem munka, de ez legalábbis sarkítás lenne, mivel most (most aztán pláne) tél van, a Klubban pedig nem lehet slagozni. Ha valakinek nem lenne tiszta, ez a leosztás: a Klub mindig nyitva van, de itt főleg hidegben van értelme lenni, mert olyankor jól jön a plafon. Nyáron van Kert, ami azért kert, mert nincs benne plafon. Ott nagyon fontos beosztásom van, mert slagozás nélkül estére a Góbi sivatag kezdene keringeni a levegőben, akkor pedig a botorkáló lányok elesnek és megfulladnak, a csinos fiúknak meg teleragad a vakszos haja porral és megfulladnak. Ezért napközben többször szólok a Poszi bácsinak, a Babó bácsinak vagy Faternak (esetleg Muternak), hogy slagozás! és akkor kinyitják a csapot, én pedig gondoskodom róla, hogy mindenhova kerüljön víz.
De most a Kert még zárva tart, úgyhogy elemezném a Klubot.
Én főleg azt tudom megmondani, hogy a Dalma néniék milyen dolgokat visznek körbe, így tudom lemérni a nagyívű változásokat, amik a Fater agyában elhelyezkedő naprendszert nagyjából teljesen kitöltik. Régen volt a kávés időszak, erről már írtam, akkor kicsit túltöltöttem magam koffeinnel, de már leszoktam. Volt táp is, humusz és humusz. Szerintem ezek ketten akkor folyamatosan humuszt ettek, talán csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem változtak mászkáló csicseriborsóvá. Aztán tavaly meghívták a Máté bácsit, akinek alig van szőr a fején, ő pedig hozott magával egy csomó sütőt és hűtőt, úgyhogy azóta a humusz teljesen kisebbségbe szorult. Jöttek a Pali bácsiék, ők használják a sütőket és hűtőket, aztán a régieknél sokkal nagyobb tányérokra pakolják a rengeteg ennivalót. Én nem is értem, vajon mit kell tenni azért, hogy valaki következő életében Pali bácsinak születhessen? Próbálok jól viselkedni, de ez totál elérhetetlen célnak tűnik, szerintem a Pali bácsi se vizslából reinkarnálódott rögtön Pali bácsivá.
Azóta rengeteg ember jár ide zabálni, billegnek a kerti székeken a billegő kerti asztaloknál és esznek, esznek, esznek. Ahhoz képest, hogy nekem önkéntelenül elindul a nyálelválasztásom bármilyen érdemi kajaszagra, szerintem elég magas szintre tornáztam magam jógában, úgyhogy most már be tudom fogni az orromat a lábammal, lemegyek alfába és elviselem a történéseket.
Amióta egyébként megy az evés, azóta már nincs az, hogy hajnali négykor lejövünk megnézni, hogy a Dávid bácsiék ugrálnak a pult mellett vagy rajta, bár lehet, hogy ennek az az oka, hogy már nem a Klub fölött lakunk, hanem Budán, és a Dávid bácsiék azóta is ugrálnak, csak most az ételmaradékokon. Talán utána kellene ennek járni.

Az elmúlt két nap egy icipicit sűrűre sikerült. Sokat gondolkodtam rajta, hogy eltitkolom a történteket, de aztán Muterék megzsaroltak, hogy ha mostantól nem leszek rendes és jó, illetve nem tartom ugyanilyen kordában a Putyit, akkor kitálalnak. Én pedig rájöttem, hogy nem élhetek ilyen fenyegetettségben, ez a sakkmatt szituáció sokkal többet vesz el a méltóságomból, mint ha egyszerűen elétek tárom a tényeket.
Szart ettem. Aztán szart hánytam. Négyszer. (és aztán a Stünczi is egyszer, de csak szolidaritásból, egy nagyon kicsit)
Ha bárkinek bármilyen kérdése van ezzel kapcsolatban, az keressen meg facebook-on (Tivadar Suvadar), igyekszem kielégítő válaszokat adni a miértekre.
Ez tegnapelőtt éjszaka történt, úgyhogy tegnap végig totál depressziósan bámultam magam elé (Fater szerint bandzsán), ami őszintén nem tettetés volt, utólag én is éreztem, hogy ez talán kicsit sok volt. Fater most jelentette be, hogy nem bírja a kialakult állapotokat, úgyhogy a Kalapács néni, aki szerdánként jön kitakarítani a kecót, már holnap reggel kilenckor ébresztőt fúj. Egyébként kicsit azért is, mert tegnap estefelé, mikor a sok apátia után már nagyon éreztem a boldogsághormonok hiányát, a Stünczi meg szimplán nem bírt magával, nekiláttunk a kamrának. Erre olyan ritkán van esély, mert úgy őrzik, mintha lenne benne valami, pedig rohadtul nincs, mert ezek állandóan a Klubban zabálnak. Szóval először nagyon szegényesnek tűnt a zsákmány; próbáltuk megenni a kiló lisztet, mintegy provokációként, hátha észreveszik, hogy ez így nem háztartás, de nem sikerült, meg elkezdtem félni, hogy összecsirizesedik az amúgy is megviselt gyomrom. Viszont találtunk por- és kristálycukrot is, meg kakaót! Kicsit benéztem a dolgot, mert a kakaót akartam a végére hagyni, az nem hagy rajtam nyomot, ugye, de aztán Fater hirtelen megjött, alig volt időnk visszahúzni a kanapéra. És ott vettem észre, hogy tarkóig lisztes a fejem, hát, ezt volt viszonylag nehéz kimagyarázni.
A gasztronómiai lécünk tehát kicsit lepotyogott a napokban, viszont legalább ébredezik a természet! Stünczivel például mesebeli dolog történt. Az Erzsébet téren toltuk az illegált Faterral, ott nagyon faszán lehet kergetni egész galambcsordákat. A Stünczike nagy vadász ám, imádom elrontani a jól előkészített pillanatait (megáll, visszalapul, megfigyel - aztán én berongyolok a madarak közé, ő meg esélytelenül lemaradva kocog mögöttem). Most viszont futás közben hirtelen belerepült egy galamb a szájába. Szegény Putyika ilyet még nem baszott, úgyhogy dermedten ácsorgott az ikszlábain. Fater szerencsére gyorsan kapcsolt, hogy Irma többnyire beszélgetni szeretne a madárkákkal, tehát talán nem lenne jó, ha az első közvetlen élménye egy galambbal az lenne, hogy cafatokra tépi. Úgyhogy kisegítette az állatot Stünczike szájából.
Aztán találkoztunk egy sünnel, akivel hosszan beszélgettünk az éghajlatváltozás gyötrelmeiről, az alternatív színház ellehetetlenített helyzetéről és az alakulófélben lévő új pártokról, erről videó is készült, íme:

Még a múlt héten egyszer Fater mondta, hogy tele van az agya csúnya szavakkal, amiket úgy lehet kipurgálni szerinte, ha megnézünk egy filmet, amiben lövöldöznek, verekednek, kardoznak és közösülnek, lehetőleg nagyon régen, debil ruhákban. Nem látok összefüggést, úgyhogy érdeklődve vártam a hatást, de sajnos valami technikai gebasz ellehetetlenítette ezt a dolgot, úgyhogy Muter nyert, aki addig is sunyin nyomatta, hogy ő inkább aranyos filmet akar nézni. Aranyosat.
Úgyhogy akkor megnéztünk egy filmet, ami konkrétan az Irmáról szólt, csak ott szemüveges volt és két lábon járt. Az történt, hogy a Stünczikének volt egy nagy családja, mindenki súlyosan terhelt, az egyik wannabe-öngyilkos, a másik halálosan szerencsétlen, volt egy tesója is, aki annyiban hasonlított rám, hogy nem volt hajlandó megszólalni, viszont sütött róla, hogy értelmes. Szóval mindenki szét volt esve, de ez a Stüncz-hasonmás ennek ellenére nagyon vidám volt, mert készült egy szépségversenyre (mondom, tiszta Irma) a nagypapájával, aki közben mindenféle fehér porokat szuszakolt fel az orrába (ezt mondjuk nehezen tudnám feltételezni bármelyik Nagyfaterről). A szépségverseny viszont baromi messze volt, ezért mindannyian beszálltak egy extra méretű Blokkosatóba. Ez a gépjármű nagyon hamar elkezdett szétesni; olyan jó lenne legalább egy fiktív valakit megismerni, akinek normális kocsija van. De nem. Mire odaértek a szépségversenyre, nagyon sok kaland történt, de nem olyan kardozós-baszós jellegű, ezért kicsit aggódtam Faterért, de hangosan röhögött ő is. Bár azt vártam, hogy a csúnya szavak majd valahogy csak kipotyognak a fejéből; talán elfelejtette őket. Aztán persze a végén azért mindenki vidám lett, így van ezekkel a filmekkel, nem hagyják a nézőt küszködni utólag.
Ezt a filmet egy hölgy és egy úr együtt rendezte, akik a valóságban házaspár IS. Tehát olyanok, mint az Irma meg én, mert mindig mindent együtt csinálnak, bár ezt a megállapítást a brúnós eset óta Muter megtorpedózta. Azzal vigasztalt, hogy még mindig lehetünk egy alternatív Cohen Brothers, de arról meg nemtom, mi. Muter szerint akkor még műveletlen vagyok. Én bezzeg nem vizsgáztattam őt le soha az emberszar és a kutyaszar közti zamatbéli különbségekről.
Viszont tegnap este megnéztük ennek a kedves házaspárnak a második filmjét, mert annyira megtetszett nekik az egész filmezés-dolog, hogy ilyenjük is van.
Az a címe, hogy Ruby Sparks, aki egy kitalált hölgy egy Nagy Írói Agyvelő által. Esküszöm. Van egy kicsit nyomi fiú, aki a látszat ellenére nagyon tehetséges, mert régen írt egy könyvet. De nincs neki csaja, viszont van kutyája, úgyhogy nem pontosan értettem, mi a baj. Viszont a fiú annyira el volt kenődve, hogy inkább kitalálta magának teljesen valóságosra ezt a hölgyet, akit aztán mindig lehetett tovább írni. Bevallom őszintén, én sokkal jobban kihasználtam volna ezt a lehetőséget, hogy mondjuk a Stünczi azt csinálja, amit begépelek most. Így működött a film: "És akkor Stünczike visszagyűrte hatalmas fülcimpáit a hallójáratába." és már történt is. De tudom, tudom, ez a fiú itt elplöttyedt a szerelemtől. Mindig ez van. Egy kicsit beszartam, hogy mi van akkor, ha Muter is csak kitalálta a Fatert, de aztán eszembe jutott, hogy ez az egész projekt olyan kiszámíthatatlanul van futtatva, hogy ennyire a Muter nem lehet kreatív.
Ez a Rubis azért jópofa film volt, de azt el kell mondanom, hogy a kutyát, Scotty-t megdöbbentően kevésszer vitték ki pisilni, pedig nem láttam osonóajtót se a kert felé. Ejnye-bejnye.

Jájj, hát annyira fáradt vagyok, hogy zsibbadnak az ujjam párnácskái, de első a kötelesség, úgyhogy beszámolok az elmúlt 30 óráról.
Arról már volt szó, hogy a Muter foglalkozását tekintve egy számítógéphez van nőve. Látható élvezetet nem okoz neki a dolog, sőt, többnyire fel-alá járkál ingerülten, magában beszél, aztán elalszik a szőnyegen, este meg ki van bukva, hogy alig haladt (de mivel??). Ez addig ment így, amíg tegnap reggel bele nem csapott a felfedezésnek az a villáma, hogy neki most írói elvonulásra van szüksége. Perfekt, csak azt nem tudom, mért nem számolta ki, hogy ha mi is ott vagyunk, az neki kettővel több a magánynál; ezt a kettőt pedig nem kérdezte meg, hogy oké-e így lelépni. Na mindegy, hát felvonszoltuk magunkat Dobogókőre. Én valahol a Batthyány tér környékén elvágtam a talpamat valami városi mocsokban, úgyhogy összevéreztem a hév-megállót, a hévet, Pomázt és a volánbuszt is, ezen mindenki kiakadt, leszámítva természetesen engem. Közben végig beszélgetni kellett, először egy nénivel, aztán egy félosztálynyi kisfiúval. Nemtom, mi van mindenkivel, de ha engem meglátnak, valamiért mindig elkezdik sorolni az összes valaha volt élő és holt kutyájuk fajtáját, méretét, nevét, satöbbi. Kit érdekel, de komolyan? Hát vagy megjelenik személyesen a vonatkozó Prézli, akkor megszagolom, aztán ha szimpi, akkor mehet a közös farkcsóva, de így nem tudom értelmezni a szitut, úgyhogy ilyenkor inkább elnézek másfelé. A Stünczike levedzett a héven is, lassan Muter is hajlik arra, hogy talán pszichoszomatikus a dolog, mert a hév nem autó.
Egész szépen sütött a Nap, úgyhogy tulajdonképpen mind a hárman örültünk a leendő nagy sétáknak, amik majd minden bizonnyal megszakítják a Nagy Írói Elvonulást, már amennyiben rajtunk múlik, és biztosíthatok mindenkit, hogy rajtunk múlik. De aztán a buszon az egyik kisfiú felvilágosította a Mutert, hogy odafönn bizony félméteres a hó. A Muteron kívül-belül látszott, hogy ennek a gondolata eddig nem futott át a Nagy Írói Agyvelőn, kívül főleg azért, mert tornacipő volt rajta és az összes közös cuccunk elfért a kis tornazsákjában, tehát vélhetően nem volt nála viharkabát, hótaposó és anorák.
És úgy is lészen, ahogy a kis Patrik mondta. Muter persze, akiről a Nagymutert ismerve IS néha azt gondolom, hogy nem anya szülte, szóval ő úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő most vászoncipőben fog a hóban gázolni. Ez volt az első olyan pont, hogy úgy éreztem, le kell róla vennem óvó mancsaimat, úgyhogy elszaladtam. És akkor találkoztunk Brúnóval. Brúnónak göndör fehér szőre van, ilyen pamacsszerű, de méretre normális. A faterja helyi, vele sétáltunk két órát, mutogatta, hogy hol szoktak szaladni az őzek, vaddisznók, meg vadnyulak, de én nem láttam egy vadhangyát se, talán a hó miatt. Minden rendben volt egy darabig, Brúnóban is volt lóerő, szóval körbejártuk a helyet, a Stünczike meg csattogtatta a déli szempilláit, hogy őzike, meg nyuszika. Aztán addig sikerült csattogtatni, hogy a Brúnónak végül is feltűnt, hogy a Puninak punija van. Komolyan azt se tudtam, hova nézzek, hát van kellemetlenebb, mint azt nézni, ahogy az embernek a húgát próbálják meghágni? Szóltam először a Stünczikének, hogy Stünczike, igazán nem akarok beleszólni (pedig bele akartam), de talán ezzel még várhatnátok, de legalábbis addig, hogy ne legyek jelen. De a Stünczike persze csak tekergette magát, meg vihorászott, franc se tudja ilyenkor, hogy most végül is örül ennek az egésznek vagy nem. Először nem vettem annyira komolyan, de aztán kezdett elharapódzni a helyzet, én meg nem ma jöttem le a falvédőről, tudom ám, hogy mi sülhet ki az ilyesmiből. Az egy dolog, hogy nem kívánok egy nemi beteggel együtt lakni, de amit még kevésbé preferálnék, az egy alomnyi kiskutya, akiket nyilván nekem kellene a nevemre venni. Szóval akkor szóltam a Muternak, hogy a Stünczit egy erőteljes szülői rántás választhatná csak el a leányanyaságtól, akkor pedig a Névtelen Bácsi gyorsan leszedte a Stüncziről a Brúnót.
Ezek után egy panzióban laktunk, Muter szerint nagy szerencse, hogy a kiterjedt filmes műveltségem azért még nem terjed ki se a Ragyogás, se a Pszichó című filmekre. Tegnap este erre mondjuk esély sem volt, mert kettő csatorna működött a tévén, úgyhogy csak valóságshow volt meg híradó, egyik se érdekelt.
Ma reggelre sikerült betemetődni félig, ez a Mutert arra inspirálta főleg, hogy átaludja a nap nagy részét, aztán ugyanazt csinálta, mint otthon. Hmm. Tök jó volt amúgy a fák között szaladgálni, csak mellkasig ért a hó, az égből hullott a latyak, a köd miatt nem lehetett látni és állatira fújt a szél. A panzióban megjelent két mopsz, ők voltak az egyedüli vendégek rajtunk kívül. Az egyik egy csaj, kétszer ránéztem, soha többet nem jött közel. A srác, Tedi, ő viszont - na mit csinált? - belehabarodott a Stünczikébe. Ha mostantól ez lesz, akkor nagyon szépen meg fogom kérni a Mutert, hogy vigye vissza a Stünczikét oda, ahonnan elhozták. Én próbálom őt megvédeni mind erkölcsileg, mind fizikailag, de lehetetlen, mert állandóan kitekergeti magát a hatókörömből, aztán csak kokettál. Szóval itt már róla is levettem a mancsom, mert Stünczike. Egy mopsz? De a Stünczi csak laposakat pislogott, miközben Tedi(?) lábujjhegyre állt, hogy röfögve szagolgathassa a punit. Mindezt egy étteremben. Fertő.
Szerencsére a semmiből hirtelen felbukkant a Fater, mert a Muter ugyan otthon hagyta a telefonját és úgy általában minden mást a Nagy Írói Agyvelő kivételével, de neki eszébe jutott, hogy talán nem akarunk behavazva ücsörögni a szívcsakrán, úgyhogy hazavinne minket, ha gondoljuk. Gondoltuk. Szeretem a Fatert.

Sajnos mostanában nem igazán jutott időm elmenni moziba, már csak azért sem, mert egyre szebb az idő, én pedig Nagymuterral értek egyet: kár ilyenkor bent rohadni. De rájöttem, hogy az elmúlt időszakban olyan tengernyi kulturális élmény ért, hogy bőven van lehetőségem abból szemezgetni.
Vannak például ezek a televíziós sorozatok. Azt az ellentmondást mondjuk kicsit nehezemre esik feloldani, hogy laptopon nézzük őket, mert mi a tévét kizárólag videójátékozásra használjuk, mindenesetre úgy működnek, mint egy sima film, csak sokkal, de sokkal hosszabbak, általában 3-4 napig tartanak. És nem egy nagy végük van, hanem óránként egyszer befejeződik. Ennek az értelmét frankón nem értem, szerintem elég zavaró, de biztos van valami értelme, korunk kakukkos órája vagy ilyesmi. Mert aztán megint elkezdődik, ugyanúgy, van ilyen is, hogy főcím, amit először mindig nagyon szeretünk, aztán meg nem, olyankor Muter eleve úgy rándul, hogy az egészet ki lehessen hagyni, Fater meg nagyon büszke rá, amiért másodpercre tudja, hogy hol kezdődik az ákció. Kedvesek, ahogy keresik egymásban az értékeket.
Amit legutóbb néztünk, az egy borzasztó ideges néniről szólt, aki állandóan kapkodta a fejét és hisztizett. Valami nagyon komoly munkahelye volt, úgy is volt felöltözve, meg mindig jelentőségteljesen mondták, hogy most be kell menni a Lenglibe, ami az irodáját jelentette. Az volt a néninek a mániája, hogy a bácsi, aki a másik főszereplő lett, az egy gonosz terrorista. Ezt a bácsit, bár legalább annyira germánnak nézett ki, mint én, sőt, folyton be akarták szuszakolni a szakállas muszlimok közé, hogy ő is olyan. Én teljesen a vallásszabadság mellett vagyok, úgyhogy érdeklődve néztem az egészet; szerintem akár én is felvehetném az iszlámot, mert az imádkozás elején úgy integetnek, amit én is profin tudnék hozni a füleimmel. Ezt majd mondom Fateréknak. A Stünczit is érdekelni kezdte a dolog, de nem a füle miatt, hanem mert akik iszlámul beszélnek, azok úgy köszönnek egymásnak, hogy az egyik azt mondja: "szalámi a lelkem", a másik meg erre úgy válaszol, hogy "a lelkem szalámi", amivel a Stünczike nagyon szívesen azonosulna.
Na, szóval ez a hosszú film erről szólt, hogy a néni egyre idegesebb lett, aztán már annyira ideges volt a bácsi miatt, hogy gyorsan elkezdett rendszeresen közösülni vele, meg azt gyanítom, hogy az érzelmi érdeklődése is felütötte a fejét. Akkor kicsit elkenődtem, mert - ezt talán már említettem - oltárira nem bírom, amikor elkezdődik a nyavalygás. De szerencsére itt nem ez volt, mert még a második évad végén is az volt a kérdés, hogy most akkor rossz ez a bácsi vagy nem. Szerintem akkorra már olyan jóban voltak a sok közösülés meg érzelmi érdeklődés miatt, hogy a néni akár meg is kérdezhette volna erről a bácsit, hogy te most akkor végül is terrorista vagy vagy nem vagy? De nem csinálta, inkább elküldte egy erdőbe lakni.
Fene se érti. Közben meg azért felrobbant egy csomó minden, biztos, ami biztos.

Úgy döntöttem, hogy áldozok a kultúrának mostantól, mert szeretnék tényleg véleményformáló lenni, meg közéleti személyiség is, hogy Nórát ne bántsa tovább, amiért okkal nem vagyok a cool-listán (most majd ok nélkül nem leszek). Meg itt van nekem a Muter, aki úgyis erőlteti a filmnézést. Meg a Fater, aki szintén.
Például nemrég megnéztünk egy filmet egy hölgyről, aki teljesen odavolt egy úrért, aki meg abszolút viszont imádta, szóval én nem értettem, hogy ez mért érdekes, de nyilván valamiért az, mert mindenki folyton ki volt készülve. Annának hívták a hölgyet, állandóan tele volt aggatva rengeteg csillogó bizbasszal, nekem tényleg néha az is sok, ahogy a Muter nem tud magának (vagy nekem, sajnos) körömlakkot választani, úgyhogy annak legalább örültem, hogy ennek a nagyszoknyás nőnek látványosan nem volt kutyája. A Stünczike persze imádta az egészet, a rózsaszín pléden terpeszkedve "nézték Mamival a lányos filmet", azóta azzal nyaggatja a Fatert, hogy olyan gyöngyös nyakpántot akar, mint a filmben a néninek, meg hogy neki előnyös a nagy füle, mert így egészen sok fülbevaló fér bele. Megnézném a Stünczit egy fülbelövő pisztoly társaságában. Nem, talán inkább mégse. Visszakanyarodva a filmhez: arról szólt, hogy ez a hölgy gyakran elnézett könnybe lábadt arccal a távolba, a szája meg állandóan ki volt nyílva, úgyhogy nagyon vártam, hogy most már akkor mondjon is valami fontosat, de inkább csak nyekergett, én meg azt nem annyira bírom. Elutasítom az ilyen sztereotípiákat, hogy a lányok babáznak, a fiúk meg autókáznak, de tényleg a vonatos részek voltak a legjobbak, mert utazni én is szeretek; marhára vártam, hogy valami frankó helyen bukkannak fel, például Surányban vagy Dobogókőn, de nem, ezeknek mindegy volt, csak hentergőzhessenek egy random mezőn. Amit egyébként abszolút megértek, nincs is szebb dolog, mint zabálni meg a szabadban lenni, tökre örülök, hogy ezek az Annáék a bajuszos fiújával feltalálták, hogy a kettő ötvözhető. Vonat amúgy a végén is volt, csak sajnos a hölgy elég hamar sóhajtozva beesett alá, hát, szegény. Én is mindig parázok, ha hévre vagy villamosra kell szállni, tök nagy a rés. Utána biztos mind nagyon szomorúak voltak, a bajuszos csávó meg a szemüveges is, mert olyanja is volt az Annának (azt hiszem, ez volt a fő baj, túl sok ismerőse volt - remélem, én nem emiatt halok majd meg); bár az is lehet, hogy megkönnyebbültek, amiért nem kell tovább arra várni, hogy az Anna mondjon is valamit, ne csak nyitogassa a száját. Remélem, Kázmér szerelmi életében nem történnek majd ilyen tragikus fordulatok.
Hmm, egész elrévedtem, szerencsére közben annyira büdöseket fingok, hogy van, ami visszahozzon a valóságba.