Tivadar - Isten ajándéka

Bassza kavics, hát én frankón úgy emlékszem, hogy a tavalyi nyár hosszabb volt, mint ez a mostani. Voltunk vízitúrázni, meg minden... ennyire gyorsan eltelt az is? Vagy most olyan jól éreztem magam, hogy röpült az idő, vagy hogy mondják? Nem tűnt fel.
Na de. Azért mindegy, mert én a telet is ugyanannyira szeretem, mint a nyarat, úgyhogy végső soron boldog vagyok a torokig érő hóval. Így magunk között azt azért bevallom, hogy szarni kicsit nehezebb úgy, hogy nincsen pottyanótávolság a földdel, de jogosan hördültök fel: ez legyen a legnagyobb problémám.
Fater végre megértette, hogy engem érdemes a kultúra közelébe terelni, mert értésem van a dologhoz, úgyhogy elvitt tegnap színházba. Fentről néztem a darabot, a vip balkonról. A jövő nagy művésznője, Stünczike természetesen kint maradt, eldőlve a pepita kövön. Nem tudom, mi lesz így belőle, bár lehet, hogy vannak olyan szerencsés egyesek, akiknek elég, ha egy műsorszámuk van, még ha ez a Vigyorgó Szakállas Asszony is, mint ebben az esetben. (A Stünczike állandóan somolyog valamin, de nem lehet belőle kiszedni, hogy min, pedig néha nagyon nekidurálom magam, hogy "Stünczike, mi az Isten fája olyan szórakoztató?!", de no answer from Stüncziland.) A darab nagyon érdekes volt, emberek tekeregtek össze-vissza. Próbáltam megfejteni, hogy mi történhet, de kezdett az egész olyan lenni, mint nálunk otthon. Például tegnap még délután jött vendégségbe egy dagi bácsi, felmászott a létrán és dolgokat szedett ki a falból, például egy hosszú szalagot (aztán hosszan matatott az ablakban, aminek az lett az eredménye, hogy megint világos lett a hálószobában). És akkor Fater a szalag végére rákötötte a legkedvencebb zöld gumicsontomat, amiben a Muter nem hitt, de én rácáfolok a kishitűségére, mert már két hónapja rágom. A lényeg, hogy egy kis ringlispíl után meghitten rágcsálni kezdtem a gumit, de egy idő után látom, hogy a periférián megjelenik Stüncz. Csak úgy ólálkodva, mint aki éppen arra jár, merő véletlenségből. Aztán - puszta érdeklődésből - megállt, leszagolt a csőszerű fejével, cuki üzemmódba kapcsolva emelgette a füleit. Ez engem nem zavart, tőlem arra grasszál a Puni, amerre tetszik neki, amíg nem zavar a csócsálásban. De nem lehetett nem észrevenni, ahogy egyre közelebb hajtogatta magát, aztán nyitogatni kezdte a fekete száját, aztán hopp! visszataszítóan sunyi módon tépni kezdte a számból a cuccost, miközben tőlünk másfél méterre parlagon hevert a sárga csont és a türkiz karika, ami például színben sokkal jobban megy Irmához, de ilyenkor persze leszarja a divatot. És onnantól úgy viselkedett, mintha bármiféle jogot formálhatna az én, az ÉN! zöld csontomra, amit éppen rágok, hálló!
Na, pont valami hasonló történt a színházban, és én annyira átéltem annak a szegény fiúnak a helyzetét, hogy ilyen igazságtalanul cibálva van, hogy nem bírtam megállni, éreztem, hogy kell neki a támogatás, ezért kiabálni kezdtem, hogy nincs egyedül, ne hagyja magát! Akkor persze Stünczi is felébredt, lentről üvöltött, hogy mi van, mi van, még a Fatert is érdekelni kezdte a kultúra, mert ő meg suttogva próbált kiabálni (?), hogy menjek inkább le.
Egy idő után le is mentem, Fater állati dühösnek tűnt a kiabálás miatt. Engem nem ért meg senki. Hiába mondtam, hogy régen tök normális volt a közönség reakciója a színpadon történtekre, nem érdekelte. Phííí. Az meg, hogy eddig nem tudtam, mi az a kortárstánc, talán nem az én hibám; ha rajtuk múlik, színház helyett valami Rambó nevű hülyeséget nézünk tegnap is.