Visszatértem. Biztos az újév meg a mittudomén, de elegem lett belőle, hogy állandóan kérdezgetnek: miért nem írom a blogot, mintha nem lehetne valakinek (nekem) átmeneti ihlethiányom, alkotói válságom vagy egyéb, a zaklatott életvezetésből adódó problémám.
Persze értem, hogy aggasztó, hogy legutóbb augusztusban bírtam leülni gépelni, köszi is, bár azt is tudom, hogy részben a kíváncsiság emészthetett mindenkit, mert most már tisztában vagyok a bulvár működésével, mert időközben elmúltam kettő. És itt azért állandóan történnek a dolgok. Most mondjuk pont egyáltalán nem történtek, mert az ünnepek idejére újraegyesült a család, ami paralízises sorozatnézésben merült ki, jellemző. Pedig olyan vastag könyveket gyűjtögetnek mindketten az ágyuk mellett, de én nem szólok bele az ilyesmibe, ki vagyok én, hogy megítéljem őket? Csak a Stünczikéért aggódom, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az amúgy is sérült kis idegvégződéseit érdemes tovább sokkolni bármivel, ami nem a pónilovak békés bóklászását taglalja. És az az igazság, hogy a nemrég, de alaposan megismert Zsek Bajer semmilyen módon nem emlékeztet pónilóra, se kiscicára, se kismacira (ja, kiszivárogtatás: Pütty legújabb slágerének első versszaka: Kiscicák (vagy kiskacsák, ezt még nem döntötte el), kisnyuszik, pónilovak és macik, láláló-láláló-lálálálá-láláló. Be akarta fejezni egy csöndes surányi nyaraláson, de aztán sajnos rejtélyes lábfelszakadást szenvedett, meg kellett műteni, hogy azután egy hétig a combjába ültetett kis csövön csöpögjön búbánatosan, de hősiesen. Fater persze sírt, mikor a Stünczikét vitték a műtőbe, hiába mondtam, hogy ez semmiség ahhoz képest, hogy belőlem ki kellett venni a labdát ÉS levágták a heréimet is. Persze nekem sem volt könnyű végignézni, ahogy Stüpi összedől, de szerintem élvezte a kábulatot. Egy darabig elég szelektíven sántított (utca: háromlábon szerencsétlenkedés, liget: szokásos sprint), de azóta kiszedte a varratait és tök jól van.). De Zseknél tartottam.
Zsek egy Kázmér-színű férfi, akinek pont annyi arckifejezése is van, mint a Kázmérnak, de mégsem ő az, hoppá! Zseknek elég nyomorult az élete, azt vettem ki, mert állandóan megtámadják az országát gonoszabbnál gonoszabb emberek, ő meg valamiért kötelességének érzi, hogy ez ügyben felháborodjon, mintha semmi jobb dolga nem lenne. Pláne azért, mert egy olyan helyen dolgozik, amiről senki nem tudja, hogy mi. Én például kénytelen vagyok művelni magam már egy ideje, mert Muterék folyton olyan átlagemberekről néznek nagyon sok filmet, akik aztán kábítószert főznek, zombik lesznek vagy terroristák, esetleg minden együtt, úgyhogy tudom, hogy van fbi, cia meg dea, de azt, hogy a ctu micsoda, még ők sem tudták. Fater a végéig cbg-nek hívta, ami szerintem inkább az orosz titkosszolgálat angolul, de benne van, hogy tévedek. A lényeg, hogy amikor baj sújtja a nemzetet, akkor Zsek intenzív szaladgálásba kezd és irtó sokat lövöldöz, amivel nagyon gyakran talál el más embereket. Akik többnyire a gonoszokkal vannak, úgyhogy Zsekre sosem haragszanak hosszú távon, főleg nem Dévidpalmer, aki egy az egyben úgy néz ki, mint én, ohne fülek. Angolul néztük a sorozatot, mert úgy jött, úgyhogy nagyon megtanultam azokat, hogy a felbukkanó gonoszok mind veri szíriösz pípöl, a Zsek meg mindenkit megkért, hogy traszt mí. De tényleg nagyon sokszor. Nem tudom, én mennyire akarnék benne megbízni, ha véletlenül úgy alakul, hogy össze kényszerülünk futni, pedig eltökélt férfiúnak tűnik, csak nekem nagyon gyanús, hogy valaki minden ásítás és kávé nélkül marad fenn ennyi ideig. Lehet persze, hogy az én családom koffeinista, de ha most elképzelem Fatert, hogy egy egész napig kell kávé nélkül cikáznia a Kert és a Klub között, akkor villogni kezd egy piros lámpa fejemben és kisül az agyam, mert ilyen a fantázia ormain sem fordulhat elő.
Tündérek voltak, egyébként, mert a hatvanórányi Zsek Bajer szüneteiben nem mindig pizzát és nutella di nyamnyamot(???) rendeltek, hanem néha minket is levittek a vécédombra egy körre, szóval semmi okom a nyavalygásra, varázslatos volt az ünnepi hangulat.
