A múltkor Muterral voltunk egy nagyon komoly szakmai megbeszélésen, Muter a Lóci bácsi történeteit hallgatta arról, hogy hogyan kell felszedni a menyasszonyt az esküvőn, mi pedig a Debil kisasszonnyal ücsörögtünk a kövön. Nem mondom, hogy utálom, ha egy ideig nem én vagyok a téma valahol, mert tisztában vagyok vele, hogy a dolgoknak nem minden folyásában vagyok benne, de kicsit azért már kezdett több lenni a soknál a "maraggy-maraggy". És akkor csodálatos dolog történt, ami hónapokra helyrevágta az egómat.
Megjelent egy hölgy, aki annyira zavarban volt, hogy először frankón azt hittem, azért jött szólni, mert foglalás van az asztalra, úgyhogy húzzunk el a vérbe (az se lett volna szar). De nem, pihegve (esküszöm. Esküszöm.) megkérdezte, hogy én vagyok-e A Tivadar. Muter elmakogta valahogy, hogy igen. Erre a nő rámutatott az asztal alatt épp a Megfélemlített és Összehajtogatott Árva Leány az Űrből című produkcióját pantomimező Stüppre: "Akkor... akkor ő pedig Stüncz?". Erre én - lehetőségeimhez képest - harsány röhögőgörcsöt kaptam, persze nem tudom, hogy miért, mert ő valóban a Stüncz; valószínűleg Irmával kapcsolatban ritka az ilyen szertartásos megszólalás. Ami talán szomorú (?). Mindegy. Mivel tök rendesnek tűntek (addigra már ketten voltak), előadtam egy prémium parádét, amivel elég boldoggá tettem őket, azt hiszem. Arról beszéltek, hogy nem tudják eldönteni, hogy elmenjenek segítőnek menhelyre, vagy elhozzanak egy kutyát örökbe. Javasoltam, hogy ebben a sorrendben csinálják a dolgot, közben - itt lehetek őszinte - már láttam magam előtt a Tivadar utca avatását, amíg rá nem jöttem, hogy olyan már van (és egyáltalán nem miattam), úgyhogy marad a szobor. Lovasszobor. (Pónisszobor!!! - üvölti máris az obligát bébinótát mellettem Stüncz, az érett asszony)
