Na, hát ilyet még nem basztam, hogy ennyi minden történik kicsi idő alatt. Most nézem a blogot, hogy május közepén írtam utoljára. Mintha tegnap lett volna! Persze nem tegnap volt, mert tegnap ugyanez volt, mint ma, leszámítva, hogy ma írok.
Szóval ott tartottam, hogy a Nagymuter fejében összetekeredtek a zsinórok, ami azóta is így van, úgyhogy a Nagymuter most nem otthon lakik, hanem másik két nénivel egy nagy házban. Az egyik néni folyton ül, a másik néni folyton a szemét dülleszti. Állati ijesztő, szegény Nagymuter. De ő nincs beszarva, hanem inkább vidám és mondogat mindenfélét. Stünczi úgy érzi, hogy a Nagymuter a lelki tárcsája, annyira megértik egymást mostanában. Nem mondtam neki, hogy... nem mondtam neki semmit.
A lényeg, hogy közben úgy döntöttek, hogy mégis legyünk inkább elvált szülők gyermekei. Én erre már nem is mondtam semmit, ha reális vagyok, eddig is belefulladhattam volna az önsajnálatba, úgyhogy ez már igazán nem osztott vagy szorzott. Mindenki kicsit lehangolódott, mert a köz szerint Muter és Fater a debilitási skálán valami teljesen hasonló koordináta körül bolyonganak, de hát ez van. Tudom, tudom, túl lazán fogom fel a dolgokat, de ez csak álca. Főleg, mert segítenem kell Putyman Dzsónak, akiről azért most már mindannyian tudjuk, hogy érzelmi téren nagyjából annyira strapabíró, mint a barna bácsi a filmben, amiben az összes csontja el tud törni egy pöccintéstől. Úgyhogy mint idősebb, illetve mint férfi, most tartom magam.
Gyorsan utánaolvastam a szakirodalomban (ti. gyermekpszichológia, mert a stünczológia egyelőre elég gyéren kutatott ág), szóval próbálom fenntartani a biztonságot Putyi életében, egyelőre teljesen sikertelenül. Mivel mindenki három helyen dolgozik, plusz Muter össze-vissza lakik, mi meg ide-oda vonszolódunk, kábé annyira kiszámíthatóan, mint a meteorológia mostanában, eleve eléggé mínuszból indulok. Próbáltam felkészíteni Stünczit, hogy talán Muter és Fater között egy darabig majd feszültség lesz, ami miatt mi is konfliktushelyzetek közepén találhatjuk magunkat, de minden rendben lesz, nagyon szeretnek minket, meg blablabla. Stünczike bólogatott, de akkor is bólogatott, mikor már rég befogtam, szóval önálltatás lenne azt gondolni, hogy közben nem az ufóival telefonált igazából. Ráadásul Faterék egyáltalán nem csináltak semmi ilyet, sőt. Maximum annyi látszik, hogy még mindig nagyon szeretnek minket. Humm.
A szakirodalom átolvasása után éppen beleringattam magam a leendő lelki sérüléseimbe, amiket majd méltósággal fogok viselni, mikor felébredtek a hajnali részegségből és közölték, hogy elmegyünk tavazni. Imádom a tavazást. A válás egyébként tök jó dolog, mert amióta válnak, ide-oda kabriózunk, ligetezünk, ilyesmi. Reméltem, hogy elkezdenek majd versengeni a kegyeinkért, hogy a bíróságon megnehezítsék a döntésünket. Előreszaladtam.
Szóval, múlt héten voltam Faterral és a Nagymuterral tavazni egyszer, Irma addig színésznő volt Muterral, majd mutatok képet (höhö). Állati volt, sokat szőkültem, rengeteget úsztam, ami egészséges, aztán mikor elfáradtam, feltaláltam, hogy tulajdonképpen a vízben is bele tudok feküdni a Fater ölébe. Kicsit ki volt akadva, amit nem teljesen értek, mert azért ha belátóak vagyunk, felismerhetjük, hogy én kutya vagyok, ergó néhány műveletnél muszáj használnom a körmeimet. Ez nem választás kérdése. Ez még hétköznap volt, szombaton viszont elmentünk együtt a Tisza-tóhoz, amit Fater már lepróbált előtte. Végre kiderült, hogy nem véletlenek sorozatáról van szó, hanem valóban el vagyunk átkozva, mivel a teljesen random nyaralás is úgy alakult, hogy mire az érdemi nyaralás elkezdődhetett, addigra zuhogni kezdett az eső. Szóval ott találtuk magunkat egy mellékág nevű helyen egy zöld motorcsónakban, egy nagyon extrás jégesőben. Szuper volt (nem), ilyenkor eszembe jut, hogy lehetnék akár szobakutya is. Muter imádkozás vagy káromkodás helyett eksztatikus boldogsággal belevetette magát a vízbe, ahol aztán vakon matatva fetrengett, mert belezuhogott az eső a szemébe. Fater nyilván ugrált utána, engem meg elkezdtek baszogatni, hogy miért hisztériázom a csónakban. Próbáltam elmondani, hogy azért, mert az energiakészleteimet pont eléggé lemeríti az értük való aggódás, mind fizikai (alul hínár, felül vihar, középen vadvíz), mind szellemi (az előbb felsoroltak tökéletes ignorálása) értelemben, de nem sikerült átadni az üzenetet, mert valóban hisztérikus voltam. Fater azt érezte megoldásnak, hogy visszamászott a csónakba és kidobott belőle. Nem hiszem, hogy olvasta a szakirodalmat.
Stünczi eközben csöndesen üldögélt, ami már akkor is gyanús volt, utólag nézve olvasnunk kellett volna a jeleket. Ami ezután történt, azt majd megírom mondjuk holnap, addig is szóljon, aki tud kellemes otthont Muternak, de olyat, ahova mi is mehetünk, ha éppen átvonulhatnékunk van a Várból!
