Tivadar - Isten ajándéka

Na most, ez a nyugodalmas szombat éppen alkalmas arra, hogy összefoglaljam egy átlagos napomat. Azt nem lehet mondani, hogy meglepetésszerű események bombáznának minden percben, de az is igaz, hogy az érdeklődő természetemnek és a kivégezhetetlen kezdeményezőkészségemnek hála azért mindig történik valami.
Nagyon változatos időpontokban van ébresztő, mert van, amikor Muter felkel már hatkor, máskor meg döglenek tízig, sőt, olyan is előfordul, hogy Fater délutánig nem hajlandó függőlegesbe állni. Én az ilyet egyáltalán nem értem, de nem is tisztem megítélni az idősebbet, szóval mindegy. Mindenesetre ha arra ébredek, hogy rosszat álmodtam, esetleg a Stünczó rosszat álmodott (mindannyiunk alvását ez befolyásolja egyébként legjobban, mivel Irma álmában rohangál és sikoltozik, ezeket pedig produkálja a plüssfókáján elfekve is), vagy csak szimplán érzékelem, hogy megtelt a pöcörő, akkor erélyesen belelépek a Fater aurájába. Általában erre is a Muter ébred fel, mert a Fater úgy működik, hogy nem lehet felkelteni, kivéve, ha az ő lelki tárcsája, a Gábor bácsi bogarakat dob rá. De a Gábor bácsi nem állhat készenlétben néhány bogárral minden reggel, mikor hugyoznom kell.
Szóval van olyan, hogy Muternak már hajnalok hajnalán indulnia kell, ilyenkor átkelünk a hegyen, mert egy ideje már Budán lakunk. Budán marha jó, egy köpésre lakunk attól a helytől, ahol régen a királyok hédereztek; ez most nem célzás akart lenni, hanem tényközlés. Ahhoz, hogy beérjünk a Klubba, két dolgot kell csinálni: vagy átgyalogolni a hegyen, a láncos hídon és a büdös úton, vagy beszállni az autóba és imádkozni, hogy Stünczi ne okádjon a 8 perces úton. Stünczi hányási szokásairól különben simán szólhatna egy egész poszt, de ezt majd összevonva megírom az én labdanyelős sztorimmal, ha éppen uborkaszezon lesz. Addig lehet izgulni.
A Klubban aztán óriási a muri addig, amíg csak a Juci néni van ott, hogy a hatalmas, fekete zsákjait tologassa ide-oda, meg felmossa az egész padlót korcsolyapályásra. Aztán sajnos elkezdenek jönni a vendégek, akkor a Muter felparancsol a kanapénkra, aztán ott kuksolhatunk órákig. Mostanában egyébként elhatároztam, hogy egészségesebb táplálkozásra van szükségünk, mert jön a tavaszi fáradtság, influenza-járvány is van, még csak az kéne, hogy lebetegedjünk, szóval reggelente Stünczivel betolunk 3-4 répát. Már mindenki ezen van kész idegileg, hogy hogyan szerezzük meg a répát, hát, annyit mondhatok, hogy vannak kapcsolataim. Egyébként szerintem mindenki jól járna, ha Stünczi végre megtanulna rendesen fütyülni, nem csak kornyikálna folyton, bár ezt neki nem merem mondani, mert olyankor elkezd óbégatni, hogy "a lelkem... a lelkem!".
Szóval napközben többnyire annyi van, hogy rendszeres időközönként valaki leül mellénk beszélgetni, meghatódni vagy csak csöndben gyönyörködni, egyik se túl előremutató. Muter és Fater ez alatt csinálnak valamit, de őszintén szólva annyira sosem érdekelt, hogy rákérdezzek: mégis mit? Az az egy biztos, hogy a Fater az embereket nem úgy eteti, mint minket, hogy leülteti őket a teli tányér elé, aztán megvárja, amíg elkezd csorogni a nyáluk és akkor megemelt szemöldökkel azt mondja, hogy "tied!". Nem, ezt ő valahogy egy nagyon pici szobából csinálja egy számítógéppel, szerintem ő egy nagy irányító. Néha segítek neki pénzt számolni, akkor tényleg érzem, hogy mekkora mágnásnak vagyok az elsőszülöttje. Nagy felelősség. Egyébként a Fater nem egyedül csinálja az etetést, mert ott van még a Gábor bácsi, ő egészen távolról etet, meg a Krizsó bácsi, aki meg a számítógépével nem csak etet, hanem puttyogtat is. A Krizsó bácsinak ráadásul kölykei is vannak, bár a kisebbik még benne ül a Krizsó néni hasában. Összesen egy darab ül a hasában, szerintem ez elég nagy pazarlás, mi heten voltunk. 
Szóval ez megy egy darabig, Muter felváltva bámulja a számítógépet vagy a nagyon hosszú, fehér papírszalagjait, a gondterhelt arckifejezés mintha kötelező lenne itt mindenkinek. Aztán végre elindulunk. Átmegyünk a Kertbe, az az igazi, ott van mit csinálni! Tegnap például találtunk Irmával három egész zacskó konyhai szemetet, de olyan otrombán össze-vissza volt baszva, egybe a szalvéták az ételmaradékkal, úgyhogy eldöntöttük, hogy szétválogatjuk egy svungra. Aztán persze a Fater nyilván az egész procedúra közepén jelent meg, hogy jött értünk, pont akkor, amikor már minden szét volt teregetve az előtérben, nem az én hibám, hogy ma a Muternak és a Poszi bácsinak kellett összeszedegetnie az egész dzsuvát, akár bízhatnának is bennünk, de nem. Egyébként nemsokára meleg lesz, akkor Faterék a Kertbe is megint vendégeket fognak beengedni, ami egyrészt szar, másrészt viszont jó, mert ott sokkal kötetlenebbül adagolják az ismeretlenek a kolbászvéget.
Ha nem ez van, akkor otthon kushadunk. Ezt én még bírom valamennyire, tisztogatom a pöcörőt vagy rágom a zöld gumicsontomat, de Stüncz kikészül tőle, ha nem az események közepén szunyálhat, ezért a tél folyamán szisztematikusan szétrágta Muter összes cipőjét. Mindig mondom neki, hogy így marha nehéz harcolni az egyenjogúságért, de nem nagyon figyel rám.
Este meg mindenféle van, az alap, hogy rohangálunk a királyok lakása körül, aztán ezek beülnek a füstölgős szobába, ami szerintem elég bizarr, inkább a lábszagú fülbűz, mint ez a szag, csak az a trükk, hogy ott van a szekrény tetején elrejtve a műcsont-készlet. Hiába kamuzza Fater ártatlan arccal, hogy már elfogyott, ÉN TUDOM, HOGY KELL MÉG LENNIE NÉHÁNYNAK. Úgyhogy beállok a szekrény alá és búgni kezdek, így lehetetlenítem el, hogy olyasmi kerüljön fókuszba, ami nem műcsont. Sajnos mindig ők nyernek, vagy ki leszek küldve a teraszra, vagy simán elunom az egész baromságot, és lefekszem a kanapémba. Bele.